Kopogtatócédulát gyűjtő gyurcsányista, koldus, gázszerelő, csaló, pizzafutár. Azon szerencsések közé tartozom, akik számlálóbiztosként részt vehetnek a 2011. évi népszámlálás lebonyolításában. A fenti jelzők közül több is elhangzott kaputelefonból recsegve, morogva, miközben az utcákat jártam. A legtöbbre persze egy megeresztett hosszú és kaján vigyor a reakció, de néhány eset komolyan elgondolkodtatott. Hölgyeim, és Uraim, a helyzet az, hogy tapasztalataim szerint a Zemberek (sic!) nem szeretnek ajtót nyitni nálunk, Budapesten. Ováció és tapsvihar helyett egy kósza vállrántásra, szájelhúzásra számítok most, hiszen nyilvánvalóan elcsépelt minden frázis ami a modern városi polgár bizalmatlanságáról szól. De amikor a saját bőrén tapasztalja ezt az ember, az szomorú és kemény dolog. Az elutasítás mint elvont fogalom sokkal kevésbé súlyos, mint amikor a jószándékú emberre rácsapják a kaputelefont, vagy csúnyán elküldik a melegebb éghajlatra.

A belvárosban bolyongva az Astoriánál kellemes meglepetésbe botlottunk: a Múzeum körúton található a Front nevű üzlet, ami magát Budapest legizgalmasabb dizájnboltjának nevezi - közel sem alaptalanul. Az üzlet már kívülről is kifejezetten gusztusos, ahogyan belülről is, ám ez egy dizájnbolt esetében el is várható. A "dizájn vegyesbolt" láthatóan előtérbe helyezi a környezettudatosságot, az újrahasznosítást, a boltban található tárgyak többsége ezen koncepció szerint készült.

A polcokon megtalálhatóak a legkülönbözőbb design tárgyak: bakelit lemezből készült faliórák, tűzoltó tömlőből készült övek, táskák, de bringás gumibelsőből megálmodott pénztárcát is vásárolhatunk, ha ahhoz szottyan kedvünk. Erős a retro felhozatal is: vetkőző toll, régi gyerekjátékok, vintage stílusú füzetek, képeslapok is vannak a Frontban. Személyes kedvencemet azonban a webshopot böngészve találtam meg: a Mástészta -  Fooddesign Stúdió a 8. alkalommal megrendezésre kerülő Design Hét alkalmával ehető ceruzákkal állt elő, pertrezselymes, lilahagymás, mákos, bodzás és természetesen erőspaprikás ízekben.

Történt egyszer, hogy Augustus caesar koromfekete ménjén kelet felé hajtott a Hármashatárhegy gyönyörű, zöld lejtői közt. Az előtte elterülő festői dombvidék a vér szagát juttatta eszébe a császárnak, barátai és hűséges katonái vérének csípős szagát, amit a frissen meghódított Pannonia provincia meghódításáért hullajtottak. Kísérő cohorsának légionáriusai kimerülten ügettek utána, a harcok utáni táborállítás viselte meg őket ennyire. Egy kisebb halmot megkerülve hatalmas folyam tárult eléjük. Az innenső parton a sokat tapasztalt cézár megpillantotta a legszebb tájat, amit valaha látott. A cohorst vezető százados lovát a császáré mellé vezette.

- Ave, cézár!  
- Üdv, centurio!
- Cézárom, a hosszú háborúk után végre ránk mosolygott Fortuna anyánk! Nézd ezeket a völgyeket, a csobogó forrásokat.
- Látom őket, százados! Itt fog felépülni birodalmunk új büszkesége, Aquincum legyen a colonia neve!
- Dicső Princeps, a hidak, utak melyeket civilizációnk emel majd e barbár vidékre, Róma nevét fogják zengeni.
- Vigyázz, mit beszélsz, centurio! A limest, a birodalmunkat védő falat fogjuk itt meghúzni! Nincs szükségünk a folyón túl élő barbár népek zaklatására, azok a kihalt puszták még a dákoknak sem kellenek…

Metróval utazni Budapesten mindennapos dolog. Már-már a napi rutin része, és közben észre sem vesszük, valójában milyen sok dolog történik velünk akarva, akaratlanul. Mi kell ahhoz, hogy a reggeli csúcsidőben a lehető leggyorsabban eljussunk A-ból B-be? Mondjuk  Forgách utcától a Deák térre. Úgy negyed 8 körül, amikor még több százezer polgártársunk lép ki az utcára ehhez hasonló reményekkel. Elszántság, tapasztalat, megfelelő taktika, és egy csepp leleményesség sem árt. Így metrózik a magyar!

Minden akkor kezdődik, amikor ráfordulunk a lefelé vezető lépcsőre, hiszen ekkor már nagyon komoly következtetéseket vonhatunk le a kifelé áramló emberek mennyiségéből. Ki ne tudná, hogyha a lépcső aljában egy nagy csoport közeledik felénk, szaporázni kell lépteinket, hiszen a metró éppen az állomáson áll. Ha nincs ilyen szerencsénk, és várnunk kell, akkor alkalmazhatjuk az egyik leghatásosabb módszert az utazási idő csökkentésére, melyet metrózással töltött hosszú hónapok alatt sajátíthatunk el. Nevezzük ezt a pozicionálás művészetének. Melyik plakátnál kell megállnom a peronon, hogy a lehető legközelebb legyek a mozgólépcsőkhöz, és az elsők között érjek a felszínre? Ismerős?

Salve, Budapest!

Azért írunk, azért osztunk meg, mert kíváncsiak vagyunk. Két tősgyökeres budapesti fiatal. Kíváncsiak arra, mit jelent ma, 2011 Magyarországán budapestinek lenni. Hogy formálódik/formálódott az identitásunk, nekünk budapestieknek? Egy vízivárosi polgár mennyire érzi magát első kerületinek? És mennyire budapestinek? A csepeli villanyszerelő első benyomása érdekel a romkocsmákról, az, hogy egy békásmegyeri tag hogyan boldogulna a józsefvárosi éjszakában. A gazdagrétiek benyomása a budai hegyekről, a belvárosi jampik véleménye önmagukról.  Pro Urbe...  A városért. Ez kristálytiszta. Dunán innen és Dunán túl, még az Árpád-hídon is túl egy belvárosi hippi és egy hegyvidéki sznob huligán írásait követheti figyelemmel a mélyen tisztelt olvasóközönség!