Metróval utazni Budapesten mindennapos dolog. Már-már a napi rutin része, és közben észre sem vesszük, valójában milyen sok dolog történik velünk akarva, akaratlanul. Mi kell ahhoz, hogy a reggeli csúcsidőben a lehető leggyorsabban eljussunk A-ból B-be? Mondjuk  Forgách utcától a Deák térre. Úgy negyed 8 körül, amikor még több százezer polgártársunk lép ki az utcára ehhez hasonló reményekkel. Elszántság, tapasztalat, megfelelő taktika, és egy csepp leleményesség sem árt. Így metrózik a magyar!

Minden akkor kezdődik, amikor ráfordulunk a lefelé vezető lépcsőre, hiszen ekkor már nagyon komoly következtetéseket vonhatunk le a kifelé áramló emberek mennyiségéből. Ki ne tudná, hogyha a lépcső aljában egy nagy csoport közeledik felénk, szaporázni kell lépteinket, hiszen a metró éppen az állomáson áll. Ha nincs ilyen szerencsénk, és várnunk kell, akkor alkalmazhatjuk az egyik leghatásosabb módszert az utazási idő csökkentésére, melyet metrózással töltött hosszú hónapok alatt sajátíthatunk el. Nevezzük ezt a pozicionálás művészetének. Melyik plakátnál kell megállnom a peronon, hogy a lehető legközelebb legyek a mozgólépcsőkhöz, és az elsők között érjek a felszínre? Ismerős?

Rápillantunk az órára, még 2 perc, addig hetedszerre is végigolvassuk, kik támogatják Janicsák Veca szuperkoncertjét. Megjön a metró, de a beszállás sem egyszerű, hiszen ez az első fontos lépés ahhoz, hogy megszerezzük a lehető legjobb, legkényelmesebb helyet a kocsiban. Komoly és nehéz döntés ez. Kit engedünk magunk elé? Melyik ajtót választjuk? Ott kevesebben vannak! Ott egy helyes lány! És már döntünk is. Nem gyakran van olyan szerencsénk, hogy le tudjunk ülni, őszintén szólva soha, így csak az állóhelyekre pályázhatunk. Optimális esetben sikerül foglalnunk egy helyet a belső ajtónál, így az út feléig viszonylagos kényelemben, az ajtónak támaszkodva méregethetjük utastársainkat. Mikor megállunk, és szusszanunk egyet, már meg sem lepődünk azon, hogy mindenki minket bámul. Mi vagyunk az újak, be kell illeszkednünk ebbe a megállók alatt összekovácsolódott közösségbe. De persze mi is megnézzük azokat a szerencséseket, akik ülnek, kezükben egy Metropollal, az aznapi fizikadoga anyagának jegyzetével, egy Fejős Éva könyvvel, esetleg egy (számomra) ismeretlen írónő legújabb romantikus regényével. Néha egy-egy HVG-t olvasó embert is felfedezhetünk a mellettünk utazó karja, és egy újpesti kispolgár tarkója között kikukucskálva, de ez ritka dolog.

A Lehel térhez közeledve újra kezdhetünk készülődni az akcióra, hiszen eljött az idő a helycserés támadásra. Ilyenkor két taktikánk lehet. Megpróbálhatunk az ajtó mellé simulni, leengedni a leszállókat, majd még a felszállók előtt elfoglalni egy előnyös pozíciót a következő pár megállóra. Ha ez nem sikerül, és elsodor a tömeg, leszállhatunk mi is, és startolhatunk onnan, vagy előreengedhetjük a felszállókat, és beállhatunk az ajtó elé.

Itt jegyezném meg, hogy egész utazásunk alatt nagyon kell figyelnünk az "agresszív hatvanas" kategóriában induló versenyzőkre. Ők azok, akik a közösségi közlekedés íratlan szabályait felrúgva próbálnak ülőhelyet szerezni a fővárosi életbe belefáradt ülőgumóik számára. Jellemző taktikájuk a következő: még az árral szemben megkezdik a felszállást. Magyarul: kegyetlenül félrelöknek, miközben próbáljuk elhagyni a szerelvényt. Ha feljutottak, és nem találnak ülőhelyet, bevetik az egyik legalattomosabb trükköt. Szúrós nézés. Igen, célpontjaik általában azok az erejük teljében levő fiatalok, akik a végállomásról jönnek, ennélfogva ülnek. Tudjátok, a fizikadogások. Tehát. Szúrós tekintet, mellyel tudatosítják a köztük levő generációs különbséget, sőt, a profibbak még azt is kommunikálni tudják, hogy amiatt a fránya reuma miatt fáj mindenük, ráadásul a front csak ront (ez jól hangzik) a helyzeten. Talán még igazuk is van. Egy kicsit. De ez a taktika nem fair. Az agresszív hatvanas természetesen az utazóközönség többi részével is tudatni akarja fáradtságát, így a fizikadogás tag az utasok láthatatlan, és talán nemlétező nyomására enged, és feláll. Majd pár órával később megírja a dogát egyesre. Pech.

Lassan közeledünk a Deák térhez, ahol nincs más dolgunk, mint leszállni. Szerencsés helyzetben vagyunk, hiszen szinte mindenki ezt akarja tenni, azt a néhány akadályt jelentő embert pedig könnyűszerrel kikerülhetjük. Lent vagyunk. Most kiderül, hogyan sikerült pozicionálás. A leszállástól a mozgólépcsőig vezető út mindig is egyfajta csodálatot váltott ki belőlem. Vajon hogyan tud ez a sok ember zavartalanul haladni, egymás útját milliószor keresztezve? Érdekes.

Elértük a mozgólépcsőt, és haladni szeretnék fölfelé, amilyen gyorsan csak lehet. Na, ez az, amit nem lehet. A budapestiek nagy többség valamilyen furcsa késztetést érez arra, hogy a mellette levő mellé álljon. Nincsen itt balról előzés, kérem szépen. A következő kultikus hely a Princess-szel szemben van. Igen, igen! A vérre menő küzdelem a Metropolért. Itt komoly dugók szoktak kialakulni, és amíg az újságra várunk, szemlélődhetünk azok között a várakozó, telefonnyomkodó fiatalok között, akik valamit olyasmit beszélhettek meg tegnap este a fészbúkon, hogy "akkor félkor a szokásos helyen! ne késs!". Megvan az újság is, mindjárt kijutunk!

Már csak egy akadály van hátra, talán a legnehezebb. Miután konstatáltuk, hogy a földalatti "divatszalonjában", még mindig ugyanazokat a pólókat árulja az egyszemélyes személyzet, ráfordulunk a lépcsőre, és... Aki gyakran utazik metróval, tudja, mi következik. Igen, az a sehol máshol nem tapasztalható emberáradat, ami kb. két percenként rázúdul a felfelé haladókra. Nincs más választásunk, le kell húzódnunk, és (jó esetben) az előttünk haladó fenekét bámulva araszolni, míg fel nem érünk a csúcsra.

Innen már egyszerű dolgunk van. Gyors pillantás az órára - "12 percen kívüli idő, most megy el a buszom...". Megint elkezdünk futni. De ez már egy másik történet.