Kopogtatócédulát gyűjtő gyurcsányista, koldus, gázszerelő, csaló, pizzafutár. Azon szerencsések közé tartozom, akik számlálóbiztosként részt vehetnek a 2011. évi népszámlálás lebonyolításában. A fenti jelzők közül több is elhangzott kaputelefonból recsegve, morogva, miközben az utcákat jártam. A legtöbbre persze egy megeresztett hosszú és kaján vigyor a reakció, de néhány eset komolyan elgondolkodtatott. Hölgyeim, és Uraim, a helyzet az, hogy tapasztalataim szerint a Zemberek (sic!) nem szeretnek ajtót nyitni nálunk, Budapesten. Ováció és tapsvihar helyett egy kósza vállrántásra, szájelhúzásra számítok most, hiszen nyilvánvalóan elcsépelt minden frázis ami a modern városi polgár bizalmatlanságáról szól. De amikor a saját bőrén tapasztalja ezt az ember, az szomorú és kemény dolog. Az elutasítás mint elvont fogalom sokkal kevésbé súlyos, mint amikor a jószándékú emberre rácsapják a kaputelefont, vagy csúnyán elküldik a melegebb éghajlatra.

Ennek a viselkedésformának okát a távolsági kommunikáció elterjedésében vélem felfedezni. Gondoljunk csak bele egy kicsit: a facebook, a mobilok, az internet, a telefon megjelenésével a vendég, az otthon szerepe is átértékelődött. Erőd lett otthonainkból, a túlzott szűrés, kommunikációs partnereink megválogatásának luxusa egyfajta bizalmatlanságba csapott át. Most már csak az csönget, akit hívtunk, akire számítunk. Vagy ha nem, akkor nyilván hivatalos ember, akar tőlünk valamit az illető, jóra így már semmiképpen se számíthat a kaputelefont nyűgösen felvevő budapesti. Nem társadalmi betegségnek, annál inkább valamiféle mellékhatásnak nevezném ezt a jelenséget.

Igaz, e kellemetlen jelenségnek a közvetlen környezetünkben való visszaszorítása korántsem lehetetlen. Hozzuk újra divatba a spontán vendégség intézményét! Csöngessünk be. Ne idegenekhez, hanem barátainkhoz, ismerőseinkhez. Váratlanul, előzetes bejelentés nélkül. Természetesen nem rendszeres látogatásra, csak ritkább alkalmakra gondolok. Ha ismerős helyen járunk, beköszönhetünk, beszélgethetünk egy-két szót, ez több mint a semmi. De a tapasztalat akkor az igazi, ha az úticél szóban forgó barátunknak, ismerősünknek a lakása. Ekkor természetesen az ember súlyos kockázatot vállal: idejét, energiáját kockáztatja. Viszont optimális esetben olyan élményhez juthatunk, amihez másfajta találkozással nem, benne van a meglepetés ereje, és a jutalom édes érzése az egész szituációban. És akkor ha majd a számlálóbiztos csönget akkor a kaputelefonban a gázszerelő hangja helyett az Ádámét, meg a Sztívét, meg a Jolika néniét fogjuk várni. Ez már azért helyzeti előny! Hogy is szokták ezt mondani? Kockázat nélkül nincs győzelem?